Akit megérint a Nia, az megérkezett önmagához.

Ma kezdtem el a tizedik Nia Fehér Öves tréninget, amit én tartok. Nem nagy létszámú, viszont olyan szívet melengető a nyitottság, ami a résztvevőktől érkezett, érkezik, hogy elfutotta a könny a szememet, amikor a mai nap véget ért. Öt napig leszünk még így együtt, átadok mindent, amit az Érzékelés Művészetéről tudok.

Én tudom, hogy Niázni az érkezik meg, aki már nem keresi önmagát, hanem megérkezett önmagához és szeretne hazaérni önmagába. A tudatos, szándékkal végzett mozgás ezt adja meg, ezt a hazaérkezést. A tréning pont olyan, mint egy szép, színes bálterem, benne a forgatag, mindaz, amit megtapasztaltam már az életemben, van zenekar, akikről nem tudom, hogy mit fognak játszani, de izgatott vagyok, hogy ismerem-e a táncot, ha elfáradok le tudok ülni, fel tudom frissíteni magam és nem kell elszaladnom, ha éjfelet üt az óra.

A Nia Fehér Öves tréning a hazaérkezés tréningje, amikor ismét meghallom a testem hangját, amikor kinyitom a Test Útjának térképét, amikor kihúzom és összerendezem magam, megteremtem a teret bent és kint, hogy minél többet vegyek fel abból, amit átadnak nekem és már az első pillanatban tudom, hogy ezt fogom tudni használni és hasznosítani az életem hátralévő részében.

Azt írtam, aki Niázik, az már megérkezett önmagához - aki beleáll a napi gyakorlásba, nem maszatolja el a részleteket, használja, a saját javára fordítja az időt, ami a rendelkezésére áll, nem sürgeti, hiszen így is úgy is elmúlik, eltelik, az örömben lesz, nem csak a Nia órán, hanem utána is.

Szeretem ennek tartani a teret, szeretem odaadni, amim van, amit tudok. Nem megosztok, hanem át- és odaadok, a tréningeken pedig kísérek, ajtót nyitok, van, hogy ablakot. És ha a bálterem elcsendesül, én pucolom meg ott a csillárt, az ablakot, a padlót, és a zenekar addig nekem játszik.